Reménykeltőnek tűnt a nyolcvan éve véget ért második világháború után, hogy a fizikai és morális értelemben lerongyolódott Magyarország szakít a régi rendszerrel, és kiépülhet a polgári demokrácia. Ám hamar szembesülni kellett azzal, hogy a szovjet érdekszférába sorolt országban mindez hiú ábránd.
Politológus szerzőnk szerint ahhoz, hogy címbeli kérdésre felelni tudjunk, illetve hogy ez a felelet értelmes legyen, először is ki kell zárni mindenféle erőszakot, tömeges bebörtönzéssel való fenyegetést és minden mást, ami a történelem korábbi pontjain megengedhető volt, ám ma egyáltalán nem. Vélemény.
Bibó István idézetével válaszoltak Schmidt Mária lapjának.
Nem gondolja ifjabb Bibó István, hogy apja írásaihoz úgy kellene visszatérni, mint félrecsúszott mozgalmaknak vagy vallásoknak az alapító szent könyvekhez. Úgy tartja azonban – mondta a HVG-nek adott interjúban –, hogy szellemi magatartásának, erkölcsi hitele példájának ereje volt, ilyen erőforrásokra pedig ma nagy szükség volna.
Bíbó István fia a börtönévek idején ismerkedett meg a kedden elhunyt köztársasági elnökkel, akit édesapjával együtt ítéltek életfogytiglanra. Azt mondta róla: Göncz Árpád jelentőségét megpróbálták ugyan kétségbe vonni, amikor "megkezdődött a párbeszéd-képtelenség felé való menetelés", azonban ez "igazából nem sikerülhetett". Nagyon üdítőnek tartja Göncz látásmódját, mert szerinte "ma a humorérzék is nagyon hiányzik a politikai életből".
A két világháború közti társadalom a zsidóság hézagmentes asszimilációját kulcskérdésnek találta. Faji és szociális indokok garmadájával igazolták gondolkodók, mennyire üdvös lenne, mégis lehetetlen. Akár igaz, akár nem, ma már csak kevesen hiszik, hogy kívánatos cél volna.
